25. Rész

Sziasztok!

Nem fogok elkezdeni magyarázkodni, hisz már annyiszor megtettem és szégyenlem is magam miatta.

Bocsánat, hogy ennyire elhanyagoltam a blogot az utóbbi időben. 

Itt lenne a következő rész, melyet az előző bejegyzéshez érkezett komi hatására döntöttem úgy, hogy felteszem. Köszönöm! :)

Nem ígérek semmit azzal kapcsolatban, hogy mikor jön a következő rész, és milyen sűrűn lesznek részek a jövőben. Mikor időm engedi, jelentkezni fogok az újabbnál újabb részekkel. :)

Addig is jó olvasást ehhez a 25. részhez! :)

Bárkinél előfordulhatott volna

- Sajnálom, bocsánat, nem akartam kiabálni. – motyogtam, majd hallottam, ahogy sóhajtott egyet. 

- Öcséd fát mászott és a másik pillanatban már csak azt vettem észre, hogy a földön volt. Fogalmam sincs, hogy történt, annyira sajnálom Lizzy. Ha figyeltem volna, akkor még elkaphattam volna. A fenébe is, nem kellett volna felengednem.

- Mi van vele? – kérdeztem idegesen.

- A műtőben van az eltört karja miatt. Csak ennyit tudok.

- Amint tudok, ott vagyok. – mondtam végül, és nem érdekelt semmi. Az öcsémről volt szó.

- Dehogy vagy, neked ott a helyed! Ezért nem is szóltunk! – tiltakozott egyből.

- Képtelen vagyok itt maradni azzal a tudattal, hogy mellette kéne lennem, mikor felébred az altatásból. – hadartam el.

- Lizzy, legalább reggelig várj! Tudom, hogy ott most késő van. Holnap majd hívj, ha felkeltél, és tájékoztatlak. Szerencsére nincs nagyon nagy baj.

Lehunytam a szemem, és úgy vettem egy mély levegőt. Próbáltam lenyugodni, hisz a pulzusom az egekben volt.

- Rendben. Viszont, ha bármi baj lenne, azonnal hívj! – osztottam meg vele kritériumomat. Nem mintha, bármi esélyem is lett volna este elindulni és még hamarabb, mint másnap napközben elhagyni a repteret.

- Meglesz. Te meg nyugodj meg, minden rendben lesz. – mondta lágyan. Én úgy éreztem ez nem csak nekem szólt, hanem magának is. Hisz ha kimondja, akkor ő is jobban elhiszi.

- Alex... – szinte suttogtam.

- Igen?

- Ne is gondolj arra, hogy a te hibádból történt! Ez bárkinél előfordulhatott volna. Tudja jól, hogy nem engedjük neki az ilyeneket és te voltál az, aki belement az e fajta játékba. Azonban most már te is tisztában vagy azzal, hogy nem szabad ezt engedni. A leglényegesebb pedig, hogy nem haragszom. Miért tenném? – tudtam nagyon jól, hogy mit érzett, hisz ismerem milyen. Magát hibáztatja, aztán avval is emészti magát, hogy netán haragudna bárki is rá. Pedig nem.

- Köszönöm. – mondta halkan egy kis idő után.

Miután még pár percig beszélgettünk, mennie kellett. Abban maradtunk, hogy majd hív, ha lesz valami fejlemény, én pedig maradok itt. Azonban ezt én sem gondoltam komolyan mikor megígértem neki, hogy nem csinálok semmit.

Csupán a másnapra vártam. Arra, hogy végre felkeljen a Nap.

Alig pár óra alvás után másnap reggel kómásan keltem ki az ágyból. Fogalmam sem volt mennyi lehetett az idő. Az egyetlen, amit észrevettem az, az volt, hogy Lucas nem aludt már mellettem. Épp hogy végig gondoltam az előző nap történteket, drágalátos lakótársam lépett ki a fürdőből. Fejét fogva csoszogott ki a konyhába, majd töltött magának egy pohár vizet. Ezt mind egész halkan tette, tehát azt hitte, hogy még aludtam. Fel sem nézett addig, míg megszólaltam.

- A fiókban van fejfájás csillapító, ha kell. – motyogtam, majd ruháimat összeszedve indultam a fürdőszoba felé.

- Kösz. – mosolyodott el halványan, majd már a fióknál is termett a gyógyszer után kutatva.

Megnyugtatott, ahogy a vízcseppek végigszaladtak testemen. Szememet lehunyva próbáltam egy kis nyugalmat keresni, pár pillanatig elfeledve a sok bonyodalmat. Azonban nem sok sikerrel jártam. Kissé segített rajtam a zuhany, de felejteni mégsem lehet.

Miután fogat is mostam, hajamat hosszú percegik csak fésültem, elmélyedve gondolataimban. Aztán kész is voltam.

Nem bajlódtam a sminkkel, hisz pontosan olyan hangulatom volt, ahogyan kinéztem. Tükörbe pillantottam és homlokomat összeráncolva bámultam a rám visszatekintő lányt, aki én voltam.

Hajam ahhoz képest, hogy sokáig fésültem össze-vissza állt, még mindig. Szemeim pirosasak voltak a kevés alvástól, aztán sápadtabb is voltam, mint általában. Azt hiszem egy zombi is jobban néz ki, mint ahogy én akkor.

- Lizzy, elkésünk a próbáról. – szűrődött be Lucas hangja.

Egy nagyot sóhajtottam, hisz csak most jött a java. El kell kéredzkednem.

Mikor kiléptem a fürdőszobából, Lucas hanyatt dőlve feküdt az ágyon, ujjaival homlokát nyomkodva, azzal a reménnyel, hogy elmúlik a fejfájás.
Nem törődve előző mondatával a konyha részre mentem, mivel szükségem volt egy kávéra. Gyorsan elkészítettem megmentő italomat, és a teli bögrével együtt leültem az asztalhoz. 
Lucas meg sem szólalt, szemét lehunyva dörzsölgette folyamatosan homlokát. Nem tudtam, hogyan kezdjek bele és igazából azt sem, hogy mit kéne mondanom. Hisz előző nap történt ami történt, mégis csak barátok vagyunk. A barátok pedig mindent meg tudnak beszélni normálisan, nem igaz? 

Hamar megittam reggeli kávémat, a szőkeség pedig addigra ténylegesen is elkészült. 
Szó nélkül indultam el az ajtó felé, ő pedig követett engem. Egészen a liftig néma csend telepedett ránk, csupán a saját lépteink zaját lehetett hallani.

- Sajnálom, ami tegnap történt. Bunkó paraszt voltam. – mondtam végül, ami nem hangzott olyan határozottan, ahogy én elterveztem.

- Azt hiszem én se tudtam volna jobban megfogalmazni. – pillantott felém, én csak elmosolyodtam rajta. Igaza volt. – Az a te dolgod, hogy kinek hiszel és mit. Én azt az egyet tudom, hogy nem én voltam, aki bekavart. Én tiszta vagyok, és nincs miért rosszul éreznem magam. – mondta, miközben beszálltunk a liftbe. – Azon kívül, hogy nem hiszel nekem.

Ahogy ezt hozzá tette, nem tudtam mit mondjak. Egyszerűen fogalmam sem volt, hogy kinek higgyek és mit.

- Figyelj, én nem mondom, hogy nem hiszek neked. Azonban az tény, hogy nem tudom, mi folyik itt és ki kavar. Viszont nem ez a legfőbb probléma most, és ezt az ügyet háttérbe szorítom most. Az öcsém fontosabb bárminél. – a gondolatra, hogy nekem mellette kellett volna már rég lennem összeszorult a gyomrom. Milyen testvér az, aki nincs ott, hogy támogassa a kisöccsét?

- Mi történt Adam-al? – kérdezte Lucas, egyből, ahogy felfogta mit mondtam.

- Leesett a fáról és eltört a karja. Meg kellett műteni. Lehetne sokkal rosszabb is, de ez is az. Muszáj haza mennem. – amikor ez a mondat elhagyta a számat, a lift ajtaja pont kinyílt és Samantha mérges tekintetével találtam szembe magam.

Bocsánat!

Sziasztok! 

Még nem résszel jelentkezem, csupán egy rövid kis részlettel belőle. Ugyan is nem tudtam vele végezni, pedig megígértem komiban, hogy hétvégén hozni fogom a részt. 
Gondoltam ma be tudom fejezni, de nem sikerült... Megpróbálom minél előbb megírni és aztán hozom is Nektek a 25. részt. 
Addig is a részlet: 

- Amint tudok, ott vagyok. – mondtam végül.

- Dehogy vagy, neked ott a helyed! Ezért nem is szóltunk! – tiltakozott egyből.

- Képtelen vagyok itt maradni azzal a tudattal, hogy mellette kéne lennem, mikor felébred az altatásból. – hadartam el.

- Lizzy, legalább reggelig várj! Tudom, hogy ott most késő van. Holnap majd hívj, ha felkeltél, és tájékoztatlak. Szerencsére nincs nagyon nagy baj.

Lehunytam a szemem, és úgy vettem egy mély levegőt. Próbáltam lenyugodni, hisz a pulzusom az egekben volt.

- Rendben. Viszont, ha bármi baj lenne, azonnal hívj! – osztottam meg vele kritériumomat. Nem mintha, bármi esélyem is lett volna este elindulni és még hamarabb, mint másnap napközben elhagyni a repteret. 

24. Rész

Sziasztok! 

Először is nagyon köszönöm a kommenteket! Örülök, hogy tetszik a blog, és mindig igyekezni fogok, hogy minél előbb hozzam a részeket! 
Az új fejlécet egyik barátnőmnek, Kittinek nagyon köszönöm! :)
A blog új kinézetet kapott, remélem jól beállítottam a dolgokat, mert MINDEN teljesen más lett, mikor lecseréltem a fejlécet... Na, de nem húzom ezzel az időtöket.

Itt a következő rész, remélem tetszeni fog. :)

Jó olvasást! :)

Még mindig előttem állt két kérdés

Többször is próbáltam Austint elérni, de nem vette fel. Mindig csak az ismert sípolást hallottam, majd hangrögzítőre kapcsolt. Idegesen dobtam le a készüléket az ágyamra, majd szuggeráltam, hogy felcsendüljön csengőhangom. Azonban semmi sem történt. Mikor pedig Lucast szerettem volna elérni, a szoba másik felében csörgött a telefonja.

Már este volt, azóta semelyikőjük sem tért vissza, én pedig csak vártam és vártam. Aztán egyszer csak kopogtak az ajtón.

- Megyek! – kiáltottam, majd magamat is meglepő gyorsasággal termettem az ajtónál. A kilincset lenyomva Lucast pillantottam meg az ajtó túloldalán. – Jézusom, veled meg mi történt? Te részeg vagy? – bűzlött az alkoholtól, arcát pedig vérző sebek borították. Bűntudat fogott el, mikor végig néztem rajta.

- Tudod, nagyon vicces emberekkel találkoztam. – mondta nevetve.

- Hol voltál? – kérdeztem, miközben odamentem hozzá és közelebbről is szemügyre vettem sérüléseit.

Ott lent a… - kezdett bele, azonban nem folytatta. – Gyere ide. – nyújtotta felém két kezét, miközben lebiggyesztette alsó ajkát. Erre a mozdulatra felszisszent, hisz ezzel meghúzódott a szája sarkában lévő seb.

- Ülj le oda, mindjárt jövök. – mutattam az ágy felé, miközben a sebek fertőtlenítéséhez szükséges kellékeket kerestem. Már épp mentem volna vissza hozzá, mikor nagy csörömpölésre figyeltem fel. Ezt pedig kiáltás követte.

- Lucas! – siettem ki hozzá.

- Azt ugye nem nekem hozod?! – nézett rám, miközben feltápászkodott. Nem foglalkoztam a földön heverő tárgyakkal, könnyedén lépkedtem át közöttük. Leültem mellé az ágyra, majd szembe fordultam vele.

- Ez picit csípni fog. – motyogtam, miközben a kezemben lévő gézt befertőtlenítőztem. Arca eltorzult, mikor a felrepedt bőréhez érintettem.

- Miért csinálod ezt? – kérdezte, így megnehezítve a dolgomat.

- Mit? – néztem rá kérdőn.

- Ezt. – motyogta.

Tartalmas beszélgetésünk itt véget ért, és magam sem tudtam pontosan mire értette azt, hogy miért csinálom. A barátom és segíteni szerettem volna neki, hisz az én hibámból került ilyen állapotba.

Ha nem gyanúsítgatok, nem megy el és nem történik ez vele. Azonban az időt visszafordítani lehetetlen, így még mindig előttem állt két kérdés. Ha tényleg ő mondta Austinnak azt amit, akkor miért nem vallja be? Ha pedig nem ő volt, aki elhitetett valami nagyon elferdített sztorit Vele, akkor ki volt az?

Miután Lucassal megitattam egy pohár vizet, ő bedőlt az ágyba és pár percen belül már aludt is. Feltakarítottam az összetört tárgyakat, amik pedig éppen maradtak, azokat visszahelyeztem a helyükre. Aztán jött az, amire már nagyon szükségem volt.

Friss levegőre.

Miután kiléptem a szobánkból, a lépcső felé vettem az irányt és felfele indultam. A tetőre.

Reméltem, hogy nyitva lesz a felső ajtó, mert tudtam, hogy ott lehetek igazán egyedül. Csupán kétemeletnyit kellett lépcsőznöm és már fel is értem. A hideg kilincset lenyomva az ajtó hangos nyikorgással nyílt ki.

Hűvösebb volt kint, mint hittem. Kirázott a hideg, ahogy a tető széle felé lépkedtem. Mikor odaértem, leültem és csak bámultam magam elé.

Igazából gondolkoztam, de magam sem tudom pontosan min. Hisz annyi minden járt a fejemben.

Talán ami legjobban zavart, az, az volt, hogy nem tudtam Austin hova ment és mit csinál éppen. Mert ha netán olyasmi történik vele, mint Lucassal, akkor azt nem bocsátanám meg magamnak. A karrierjének sem tenne jót egy ilyen hír.

„Austin Mahone ittasan, tele sebekkel távozott egy bárból tegnap este”

Fejemet megráztam egy kicsit, azzal a reménnyel, hogy így elszállnak a rémesnél rémesebb gondolataim. Azonban csak tovább költöttem az egészet.

- Hát te mit csinálsz itt? – James hangja zökkentett ki bambulásomból, és ijedtemben szinte felugrottam. – Bocsánat, nem akartalak megijeszteni. – mosolyodott el tettemen.

- Semmi baj. – mondtam, majd sóhajtottam egyet. – Én csak kiszellőztettem a fejem, mert rám fért. – hajamba túrva magyaráztam, mert nehéz volt magamban tartani a történteket. Megoszthattam volna vele, de nem akartam fárasztani a gondjaimmal.

- Baj van? – arcomat fürkészte és tekintetemet próbálta elkapni, de direkt nem néztem a szemébe.

- Baj az van bőven, de beszélhetnénk másról? Vagy igazából bemehetek, ha neked is egyedüllétre van szükséged, mint nekem volt.

- Maradj nyugodtan. Én csupán nem tudtam aludni és akkor mindig kimegyek levegőzni valahova. Most éppen ide. – mondta, miközben leülte a tető széléhez, majd felém nézett. Én vettem a célzását és helyet foglaltam mellette.

- Hallottam, hogy meglátogatott a testvéred egyik nap. – kezdeményeztem a beszélgetést.

- Igen. Jó volt annyi idő után újra találkozni vele. – mondta mosolyogva. – Elmentünk egy étterembe, aztán utána mennie is kellett, úgyhogy nem töltöttünk együtt olyan hosszú időt, de mégis többnek tűnt, mint amennyi ténylegesen volt.

- Van ez így. – szinte motyogtam. Muszáj volt megkérdeznem tőle. – Te hova mennél, ha összevesznél a barátnőddel?

- Nincs barátnőm. 

- Ha lenne.

- Nem tudom. Valószínűleg, ha nagyon dühös lennék, egy bárban innék egy kicsit. – mondta, azonban tudtam nem vett komolyan. A „kicsit” jelző pedig nagyon sokra utal inkább.

- Jó mindegy. – motyogtam. Ő pedig egy doboz cigit húzott ki a zsebéből, majd kivett belőle egy szálat. - Te mióta dohányzol? - kérdeztem meglepve. 

- Csak néha szoktam, bár mostanság elég sokszor előfordul. El se kezd, tudom, nem helyesled. - mondta egyből, mire elnevettem magam.

- Eltaláltad. Nehogy tényleg rászokj! - akkor is rászóltam, hisz miért ne tettem volna?

- Összevesztetek Austinnal? – kérdőn nézett rám, mire a mosoly lefagyott arcomról és csak bólintottam. – És nem tudod, hol van. – értette meg miért tettem fel hirtelen egy nem éppen megszokott kérdést. – Most rákérdeznék, hogy mi történt, de te mondtad, hogy beszéljünk másról.

- Félreértésből lett az összeveszés. Lucassal hülyültünk és Austin bejött a szobába, és félreértette a helyzetet, majd kiviharzott. Aztán pedig olyasmit mondott, hogy nem akarta elhinni, amit mondott neki, és nehezére is esik kimondani, hogy igaz. Fogalmam sincs ki mondott neki és mit, de kezdek afelé hajlani, hogy nem Lucas a ludas ebben. Tömören ennyi. – mély levegőt vettem és tényleg megkönnyebbültem, hogy valakivel megoszthattam ezt.

- Hát... – megborzolta haját, miközben azon gondolkodott, hogy mit mondjon. – Szerintem simán lehet, hogy Lucas volt, hisz... hisz sose bírta Austint. A barátocskád meg túl hiszékeny, ha a szöszitől egyből elhitte az egészet.

- És valami ötlet, hogy most mihez kezdjek? – jobbnak láttam, ha nem avatom be abba, hogy mi történt Lucassal így azt átugorva tettem fel kérdésem.

- Talán Austin csak jelentkezni fog majd és megbeszélitek ezt az egészet, de nem tudom. Tényleg. Nekem nem volt nagyon komoly kapcsolatom még, hamar túltettem magam a szakításokon.

- És most tetszik valaki? – hirtelen jött a kérdés, de fel is tettem, hisz tudtam, hogy nem Jamesnek kell megoldania a problémáimat.

Ő elnevette magát, majd elkomolyodott.

- Igen, van valaki. Viszont barátja van.

- Sajnálom. – motyogtam.

- Na de most megyek. Szerintem te se maradj sokáig, mert megfázol. Hideg van. – mondta, miközben felállt mellőlem.

- Nem maradok. Jó éjt. – néztem fel rá.

- Neked is. – mondta, majd elindult az ajtó felé. Pont láttam, ahogy még elnyomta a csikket, majd nyikorgás jelezte, hogy elhagyta a tetőt.

Én még nem tudtam volna aludni, így miután Austint próbáltam elérni párszor, Alex nevére mentem rá. tudtam, hogy morcos, lesz, ha már aludt. Azonban ez most nem annyira érdekelt, mert szükségem volt rá. Habár szinte biztos voltam abban, hogy megérti.

- Szia Lizzy! – köszönt egyből, miután felvette, azonban furcsa volt a hangja. Nem, nem attól amiért aludt előtte.

- Szia! Valami baj van? – kérdeztem egyből.

- Nem, nincs semmi baj. – válaszolt, talán túl hamar is. – Austin hívott, azonban nem nagyon értettem miről beszélt, teljesen zavaros volt.

- Nem mondta, hol van? – reménykedtem, hogy legalább Alex segítségével megtalálhatom Austint.

- Mondta, viszont… Nem árulhatom el, megígértette velem. – hangja határozottan hangzott, de tudtam, ő legbelül nem annyira az. Viszont nem faggattam, hisz nem kérhettem ilyenre.

- Jó, akkor mindegy. – sóhajtottam fel.

- Dr. Nelson-t várják a sebészeti osztályon. – mikor ezt meghallottam, tudtam, hogy tényleg baj van.

- Mit keresel te a kórházban? Mi történt? – Alex azonban nem válaszolt. – Áruld el mi van, kérlek! – kezdett megijeszteni.

- Figyelj Lizzy, nincs semmi baj. Anyukád mondta, hogy ne áruljak el semmit. Ezért nem is hívtalak eddig, mert tudtam, hogy nem leszek képes titokban tartani ezt.

- Térj már a lényegre, ki van kórházban? 

23. Rész

Sziasztok! 

Itt a következő rész. Remélem tetszeni fog. :)

Nehezemre esik kimondani, de igaza volt

Mikor úgy érzed, az életed teljesen sínen van. Az álmod felé haladsz, és közben azt csinálod, amit igazán szeretsz. Vannak barátaid, kikben megbízol. És van egy barátod, kivel hosszú idő óta rosszban voltatok, azonban ez megváltozott és úgy érzed, vele együtt lesz teljes az életed. Persze utadba állhat egy-két nehézség, azonban ezek cseppet se olyan nagyok, hogy bármi gond adódna. Könnyedén meg lehet őket oldani és átugorni őket.

Aztán pedig ott a családod, kik éppen lehet, hogy nagyon messze vannak tőled, de mégis napi szinten beszéltek. A tudat, hogy velük minden rendben van, segít túllépni a honvágyon. Mindent megosztotok egymással és alig várjátok, hogy újra találkozhassatok és egy nagy családi ölelésben részesüljetek.

Elképzeltétek?

Ha igen, akkor tudjátok mit éreztem az utóbbi jó pár hétben.

Azonban mostanra minden megváltozott. Az élet, mely eddig „teljesen sínen” volt, fenekestül felfordult.

Az első fellépésünk után pár nappal újra összepakoltunk, belegyömöszölve cuccainkat a nagy bőröndökbe. Együtt hagytuk el a szállodát és egyenesen a reptérre mentünk. Mindenki teljesen kimerült, és csakis arra vártunk, hogy végre újra egy szállodába érjünk és bedőljünk az ágyba. Azonban maradt nekünk a repülőn alvás, hisz London nagyon messze volt.

Már csak volt, hisz megérkeztünk. Pontosan két hete.

A város nagyon szép, főleg este. A piros telefonfülkével való fotózkodást se hagytuk ki és persze a szintén piros busszal is közlekedtünk már. Igazi turistaként viselkedtünk szabadidőnkben. A napok többi részében pedig keményen edzettünk. Új zenék, új koreográfia, és Samantha idegesítő mondata; „Elizabeth, gyere ide!”

Már nem azért, de nem vagyok egy kutya. Hisz őket szokták a gazdák így magukhoz hívni. Netán egy „légy szíves” vagy „kérlek” szó hozzátételével már úgy fogalmazott volna, mint egy normális kulturált ember. Bár azt hiszem, túl sokat várnék már el tőle akkor. Sajnálom.

Finoman fogalmazva, nem éppen jól jövünk ki egymással. Ez mindig is így volt és úgy érzem így is marad.

Ha pedig megtudja épp hova tartok... Abból nagy zűrzavar lesz, de igazából már nem is érdekel.

Az életem most már teljes káosz. Fogalmam sincs, kiben bízhatok meg és kiben nem. Csalódtam. Egy hatalmasat estem pofára a minap.

*pár nappal korábban*

- Lizzy, jössz? – pillantott felém Lucas, majd megállt az ajtóban. Én csak bólintottam egyet, és utána eredtem.

A mai próbának vége lett. Így este kilenc órakor szerintem már ideje is volt. Mindenki a maga útjára mehetett. Van, aki még bulizni megy este, bár fogalmam sincs, erre még hogy van erejük. Mi Lucassal egyszerűen csak a szálloda felé vettük az irányt.

Útközben bementünk egy sarki boltba, ahol pár létfontosságú dolgot vettünk.

Azonban mikor Lucas mellém állt kezében egy párnával, kicsit meglepődtem.

- Ne nézz így rám. Tudod milyen kényelmetlen az a párna a szállodában? – mondta, miközben felém nyújtotta az egyszerű fehér párnát, hogy nézzem meg ez milyen puha.

- Aha, jó. – csak ennyit tudtam válaszolni erre, mielőtt elnevettem magam. – Amúgy annyira nem vészes szerintem. – vigyorogtam a párnáját fogva.

- Akkor is megveszem. – vette el tőlem az újdonsült „játékomat”. Hisz olyan jó volt gyömöszölni!

- Jó estét. – köszöntünk egyszerre a pénztáros nőnek, aki pedig egy fejbiccentéssel válaszolt.

Miután fizettünk, két nagy szatyorral folytattuk utunkat a szálloda felé.

- Biztos ne vigyem az egyiket? – kérdeztem meg már vagy ezredszerre Lucast, mivel a két nagy szatyrot ő vitte, én pedig csak egy táskát cipeltem. Azonban azt is a vállamon átvetve. Tehát volt még két üres kezem, de ha nem hát nem. Már nem is válaszolt nekem, csak egy pillantást vetett felém, én pedig jobbnak láttam, hogyha csöndben maradok.

A szállodához érve én előre siettem, hogy elkérjem a szobakulcsunkat. Amit azért adunk le mindig, mert biztosak vagyunk abban, hogy a nap folyamán elvesztenénk.

A pultnál álló nő mosolyogva nyújtotta felém a kulcsot, már megszólalnom sem kellett, tudja melyik a miénk.

Lucas már a liftnél állt, mikor én elindultam felé.

Pár percen belül pedig már az ajtót nyitottam, a harmadik emeleten.

Bevásárlás után nálunk mindig elszabadul a pokol. Igaz nem veszünk túl sok dolgot, de az mind ott hever a szoba közepén, és Lucas persze pasiból van, így nem képes elpakolni maga után. Így most is rám maradt ez a feladat.

- Segítsek? – lépett mellém, miután – biztos vagyok benne, hogy direkt – már csak az üres szatyrot tartottam a kezemben.

- Ezt mindig eljátszod, de tudom, hogy direkt nem jössz ide hamarabb. – nyomtam kezébe az üres zacskókat.

- Nem kéred, hogy segítsek. – vág vissza vigyorogva.

- Mert tudom, hogy utálod ezt csinálni, és én vagyok olyan kedves, hogy megcsinálom inkább saját magam. – pillantottam felé, majd az ágyra dobtam magam.

Telefonomat a kezembe vettem, és beléptem twitterre. Már jó ideje nem volt időm megnézni, úgyhogy érdemes is volt felmennem.

Több száz értesítőm jött.

Nézegettem egy ideje a dolgokat, mikor megpillantottam egy képet, melynek csupán az alja látszott. Azonban könnyedén felismertem Austint rajta, és még volt mellette valaki a képen. Egy lány.

- Lizzy, a barátocskád van a tv-ben. – szólalt meg mellettem Lucas, mire én az ismerős hang felé kaptam fejemet.

- Nem kell mindig ilyen gúnyosan beszélned róla. – mondtam Lucasnak, ő pedig úgy tett mintha nem is hallotta volna.

Ugyan csak bő egy hónapja vagyunk összezárva, de már nem is egyszer veszekedtünk. A téma pedig Austin volt. Ő szidta én pedig védtem, hisz teljesen értelmetlen dolgokat hordott össze. Meg amúgy is, nincs semmi joga úgy beszélni Austinról, ahogy megtette. Hányszor is beszéltek egymással?

Mindegy is, hisz megbeszéltük nem hozzuk fel többé a témát. Ő nem bírja, én pedig szeretem Austint. Úgyhogy szerintem ez a lehető legjobb megoldás problémánkra.

Mikor újra feloldottam a telefonomat, a twitterem frissített így eltűnt az előbb látott kép, azonban biztos voltam abban, hogy egy szerencsés rajongó volt mellette a képen.

Gondolkozásomból az újonnan vett párna zökkentett ki. Hisz a fejemen landolt. Lucas csak nevetve jött közelebb, hogy visszavegye párnáját, azonban én gyorsabb voltam, és neki dobtam.

- Igen? – nézett rám kérdőn, majd felállt az ágyon. Követtem példáját, kezemben egy párnát fogva.

- Te kezdted. – dobtam felé a kezemben lévő tárgyat, azonban béna voltam, így az ki is esett a kezemből.

- Hát ezt buktad Lizzy. 1-0 nekem. – mondta vigyorogva, mire én kikaptam kezéből párnáját.

- Az nem olyan biztos. – dobtam el a kezemben lévő tárgyat. – Anyukám tanította, hogy nem szabad a szobában párnacsatázni, mivel nagyon könnyen leverhetünk valamit.

Lucas pár másodpercig csak bámult rám, majd a nevetés egyszerre tört ki belőlünk.

- Ezt te sem gondoltad komolyan.

- Hát, nem tudom. Tényleg ezt mondta nekem régebben és még most is Mattynek. – mondtam nevetve, miközben hanyatt feküdtem az ágyon.

- Tudod... örülök, hogy te is itt vagy. Nélküled nem tudom, mit csinálnék itt. – csatlakozott hozzám, miután a telefonomat az éjjeliszekrényre helyezte.

- Buliznál a többiekkel. – pillantottam felé. Láttam rajta, hogy elgondolkozott. Azonban ezt a mondatomat én sem gondoltam komolyan, hisz ő egyáltalán nem az ilyen buliba járó típus. Azt hiszem meg is van rá a nyomós oka, amit ugyan nem teljesen, de kifejtett már nekem. 

Pár percig csak bámultuk a plafont, és gondolkoztunk. Vagyis már arra is gondoltam, hogy ő elaludt. Hisz nem szoktunk ennyi ideig csöndben lenni, ha egy szobában vagyunk. Kettőnk közül valakinek mindig van valami megosztani valója.

Egy sóhajtás kíséretével toltam fel magam ülésbe az ágyon, majd áthajoltam fölötte, és a távirányítóért nyúltam. Azonban ő ezt hirtelen megakadályozta.

Ijedtemben felsikoltottam.

- Nyugi, csak én vagyok. – mondta nevetve, miközben a tárgyat elvette az éjjeli szekrényről és odanyújtotta nekem.

- Azt hittem elaludtál. – magyarázkodtam a kezemben lévő készüléket nyomkodva. Ő csak vigyorogva nézett rám, mire én megelégeltem ezt, és kicsit meglöktem a vállánál.

Szemöldöke az égnek szökött tettem után, én pedig elnevettem magam reakcióján. Azonban lehet nem kellett volna.

Csikizni kezdett, mire én felsikoltottam meglepettségemben.

- Lucas, ne. – mondtam, szinte alig hallhatóan, hisz a nevetéstől nem nagyon tudtam beszélni. – Kérlek. – szólaltam meg kicsit hangosabban, mire ő végre befejezte kínzásomat.

Ő fölöttem volt, kezeivel két oldalamon támaszkodott. Én levegőt kapkodva néztem rá, az előző akciója miatt.

Elnevettem magam, mikor a pár perce történtek kúsztak be gondolataim közé, mire ő is elmosolyodott.

- Meghoztam a... – Austin hirtelen jött be a szobába, mosollyal az arcán, azonban mikor meglátott minket teljesen elkomorult. Kérdőn néztem rá, azonban, mikor Lucasra pillantottam, rájöttem mi lehetett a baja.

Csupán pár centi volt köztünk, mikor Austin bejött. Ők ketten eleve nem bírják egymást, ez pedig bevallom eléggé félreérthető volt.

- Austin... – belekezdtem mondatomban, miközben felálltam az ágyról. Azonban ő csupán szó nélkül hagyta el a szobát, az ajtót maga után becsapva. Utána siettem. – Várj már meg! – fogtam meg a karját, mikor utolértem. – Bevallom félreérthető volt ez az egész, azonban mint ahogy már ezerszer is elmondtam, ő CSAK barát. – mondtam.

- És mégis azt mire véljem, amit mondott nekem? Nem hittem neki, mert bízom benned. Erre bejövök erre? Megmondanád mégis mit csináltatok? Bár csupán pár centire egymástól nem sok mindent lehet. – a végén szinte motyogott.

- Mit mondott neked? – nem foglalkoztam a többi kérdésével.

- Tök mindegy, mert ugyan nehezemre esik kimondani, de igaza volt. – meg se várta, hogy elmondjam, amit szerettem volna. Pont úgy tett, mint pár perccel azelőtt. A liftet meg sem várva, a lépcsőház ajtaját maga után becsapva tűnt el előlem, engem ott hagyva.

Utána mehettem volna. Azonban tudtam, hogy akkor semmire se mentem volna.

- Mit mondtál neki? – szinte berontottam a szobánkba.

- Semmit. – válaszolt Lucas tömören és egyszerűen.

- Igen és ő is a semmiért akadt ki. Ne szórakozz velem! – ő kérdőn nézett felém, mivel már ordítottam vele.

- Normálisan is beszélhetnénk. Austin tudom mi miatt akadt ki. Azért, mert így látott minket, de ígérem nekem se fordult meg semmi olyan a fejemben! – védekezésképpen maga elé emelte kezeit.

- Én nem erről beszélek. – idegesen túrtam hajamba.

- Akkor tényleg nem értem mi van. – én csak fejemet rázva mentem a szobánk konyha részéhez és megtöltöttem vízzel egy poharat. Kellett valami hűsítő, ami lenyugtat.

- Csak ne játszd a hülyét, kérlek. – szinte könyörögtem, mire láttam rajta, hogy kezd ideges lenni

- Figyelj. Az rendben van, hogy megbízol Austinban, azonban egy kicsit érzékelhetnéd, hogy semmit sem tudok. Felfogtad? Semmit. Fogalmam sincs miről beszélsz, és rohadtul elegem van, hogy bármin összevesztek egyből rám gyanakszol! Én most elmentem, majd jövök. – megszólalni sem tudtam ezután, ő pedig pillanatok alatt elhagyta a szobát.

Ekkor úgy éreztem, hogy ennél rosszabb már nem jöhet, azonban tévedtem...

Köszönöm & díj! :)

Sziasztok!

Először is nagyon köszönöm a komikat, hisz ezzel újra lelket öntöttetek belém. Örülök, hogy tetszik nektek a blog, és ígérem mindig amint lesz időm hozom a részeket. Igyekezni fogok.
Másodszor pedig. A blog megkapta első díját, melyet nagyon köszönök Klau Hemmingsnek!
A sok komi, meg a díj pedig még jobban ösztönzött arra, hogy minél hamarabb megírjam a következő részt. Csak annyit árulok el róla, hogy már készül és holnap hozom is. :)

Szabályok

Írd ki kitől van!

Írj magadról 10 dolgot!

Válaszolj 10 kérdésre!

Tegyél fel 10 kérdést!

Küldd tovább 10 embernek!

10 dolog magamról:

1. Sokan meglepődnek, mikor megtudják hány éves vagyok. Fiatalabbnak nézek ki pár évvel, és ezt nem szeretem. 

2. Amúgy 17 éves vagyok. 

3. Jövőre érettségi és parázoooom nagyon... 

4. Nagyon sok énekest és bandát szeretek.

5. Van egy macskánk és két kutyánk. 

6. Szeretek gitározni, és már 2 éve magamtól tanulgatom. 

7. Több, mint 6 éve táncolok.

8. Angol az egyetlen tantárgy, amit szeretek az iskolában. 

9. Austint 2012-ben ismertem meg.

10. Már megtanultam, hogy semmi sem lehetetlen. Az álmokban pedig hinni kell és küzdeni értük. 

A 10 feltett kérdés:

1.Mi akarsz lenni ha nagy leszel? Ez egy jó kérdés, és bevallom fogalmam sincs. Turizmus, vendéglátás az irány, és van 5-6 hónapom, hogy pontosabban eldöntsem mi legyen. /ami nem sok :( /

2.Ha egy állatkertbe laknál úgy hogy a gondozok nem tudnák hol bujkálnál? Valószínűleg olyan állatoknál szállnék meg, akiktől nem félek, másra nem nagyon tudok gondolni. Talán zsiráfoknál, mert azok nem bántanak, bár ki tudja... Inkább maradok annál, hogy az állatkertben van pár ló /ami nem hiszem, hogy van/, de tőlük tuti nem félnék. :) 

3.Ha választhatnál mi lennél:tonhal vagy cápa? Cápa

4.Lovagoltál már? Igen, nővérem férjének lovardája van, így én is nagyon megszerettem a lovakat és megtanultam lovagolni, néha még mindig szoktam. :) 

5.Ismered a Janoskianst? Igen és imádom őket. Nem normálisak az biztos. :D

6.Milyen bandákat szeretsz? One Direction, 5 Seconds Of Summer, Union J, The Vamps, R5, Midnight Red, Hollywood Ending, Before You Exit, Little Mix, IM5 és ByTheWay :)

7.Hova mennél el szívesen? Anglia, azon belül pedig nagyon sok helyre.

8.Ha aranyhal lennél szeretnél aranyhal lenni? Érdekes kérdés :D Szerintem nem. Unalmasnak tűnik az aranyhal élet.

9.Szoktál depis lenni? Csak szomorú szoktam lenni, azonban mindig ott van nekem 1D, Austin és 5SOS. Csak róluk kell videókat néznem és nagyjából elszáll a rossz kedvem. Úgyhogy nem, depis még nem voltam.

10.Mit utálsz legjobban? Ha valaki szemtől szembe jópofizik és kedves velem, azonban a hátam mögött pedig elhord mindennek. 

10 kérdésem: 

1. Mely 3 énekes vagy banda koncertjére szeretnél mindenképp eljutni?

2. Van twittered? 

3. Milyen könyvet olvastál utoljára? 

4. Mi a kedvenc filmed?

5. Játszol valamilyen hangszeren? Ha nem, akkor van amit szívesen megtanulnál? 

6. Ha most bárhova elmehetnél, hova mennél?

7. Mit szeretsz legjobban a nyárban?

8. Kedvenc évszakod?

9. Ha találkoznál egy kedvenc előadóddal, mit tennél először? Megölelnéd, autogramot kérnél, vagy közös képet csinálnál vele?  

10. Mit tennél, ha egy napra láthatatlan lehetnél? 

Sajnálom, de nem tudom 11 személynek tovább küldeni a díjat, mivel a blogok, amiket olvasok szinte mind angolok, melyek wattpad-on vannak. 

Egyetlen egy magyar blogot olvasok, amit imádok és egyszerűen iszonyat nagy tehetsége van az írójának. 

Ő nem lenne más, mint

 Csakegylány.

22. Rész

Sziasztok! 

Bocsánat, hogy megint ennyi ideig eltűntem. 

Köszönöm a komikat, hisz ezzel ösztönöztök arra, hogy minél hamarabb megírjam a részeket! 

Valahogy sose megy nekem a rendszeresség, ezért nem is ígérek semmit előre, hogy mikor hozom a következő részt.

Azért igyekezni fogok, ezt az egyet megígérem. 

Addig is jó olvasást a 22. részhez. 

Remélem tetszeni fog. :)

Valamit mondani akart nekem

Két nappal a koncert után eljött a nagy nap. Az első fellépésünk napja.

A helyszín felé vezető utunkon szinte mindenki csöndben meredt maga elé, elmélyedve gondolataikban. Én azonban próbáltam elterelni figyelmemet, így felhívtam szüleimet, majd beszéltem öcsémmel is. Matty csilingelő hangja, és kacagása pedig elmulasztotta izgulásomat.

Az idő azonban hamar eltelt, és már csak arra eszméltem fel, hogy kevesebb, mint egy óra volt hátra a kezdésig.

Menni fog? Nem fogok leblokkolni. Mi van, ha mégis? Tiszta hülyét fogok magamból csinálni. – ezek a gondolatok és ehhez hasonlók cikáztak fejemben, ahogy egyre közelebb kerültünk a színpadhoz. Sokan voltak a nézőtéren. Túlságosan is sokan.

- Jól vagy? – tette vállamra kezét James, ezzel megállítva engem. Én csak nagyot nyelve bólintottam egyet, azonban cselekedetem nem volt elég hihető. – Menni fog, mindent tudsz. Max az emelés rizikós, de az is menni fog, bízz bennem. – próbált megnyugtatni, de ez valahogy sose volt az erőssége, hisz ezután az emeléstől kezdtem el félni. Nagyon. – Na, gyere. Melegítsünk be! – fogta meg kezem, majd maga után húzva egy szabadabb területre ment, és nagy terpeszbe állva elkezdett bemelegíteni.

Elmosolyodtam cselekedetén, hogy ennyire igyekszik, végül pedig csatlakoztam hozzá. A kívülről behallatszódó zene ütemére melegítettünk, és kezdtem feloldódni hatására. Már nem volt a gyomromban az érzés, mintha valami nehéz kő lenne benne.

Viszont legbelül csupán Austinra volt szükségem. A bíztató szavaira és az ölelésére, ami mindig megnyugtatott. Azonban tudtam, hogy úgyse fog megjelenni.

- Elizabeth, ha már melegítesz, normálisan csináld! – szinte felkiáltott mögülem Samantha, minek hatására összerezzentem, így kizökkenve gondolatmenetemből.

A hárpia, ahogy jött úgy el is ment, szemem sarkából pedig láttam, hogy James elmosolyodik.

- Ne nevess! – szóltam rá.

- Nem nevetek, viszont tényleg kissé elkalandoztál és nem csináltad rendesen. – mondta, és kérdőn nézett felém, hogy mégis miért történt ez.

Én csak fejemet rázva reagáltam rá, és folytattam – most már normálisan – a bemelegítést.

- Hey skacok! – jelent meg Lucas mellettünk, mire felnéztünk és máris vakuval találtuk szembe magunkat. – Csak szeretnék emlékeket erről az egészről. – válaszolt még fel se tett kérdésemre. Elmosolyodtam rajta.

- Te nem izgulsz? – kérdeztem, miközben megnéztem a nem rég készült képet.

- Most még nem, majd fogok. Ja, meg amúgy szólnom is kell nektek, hogy mindjárt mi jövünk, úgyhogy gyertek a színpadhoz. – ezzel a mondatával pedig le is hervadt a mosoly arcomról.

- Ennyire lámpalázas vagy? – szőkeség aggódó pillantással kérdezte, mire én csak megrántottam a vállam.

- Mi jut eszetekbe, ha azt mondom World of Dance? – hallottam, ahogy a műsorvezető felteszi ezt a kérdést. – Igen, igen. A legjobb fiatal táncosok, a világ több pontjáról.

Elgondolkodtam azon, amit mondott. Világ, legjobb, táncos és én. Ezek a szavak nekem nem illettek össze, és nem is gondoltam úgy, hogy ténylegesen is ennyire jól menne a hobbim. Mert igen. A tánc a hobbim, vagyis lehet már a munkámnak kéne neveznem, de ez még távol áll tőlem.

- Mi jövünk, mi jövünk. – csakis ezt hallottam magam mellől, mindenki ezt mondogatta. Kivéve két embert: Lucast és engem.

- Most már izgulok. – motyogta, mire megfogtam kezét és szorítottam rajta egyet. Tekintetünk találkozott, aztán már csak arra eszméltem fel, hogy a színpadon vagyok. Különböző erősségű és színű fényekkel szemben, miktől a közönséget csak pár másodperc múlva tudtam kivenni.

Táncoltam, táncoltunk. Az izgulásom pedig fokozatosan kezdett eltűnni. Átadtam magam a zenének, beleéltem magam. Csakis a koreográfiára figyeltem, és néha-néha pedig mikor James vagy Lucas tekintetével találkozott az enyém, csupán egymásra mosolyogtunk. Mind élveztük ezt az egészet, mégpedig nagyon.

- Wáow, micsoda show kerekedett itt, hála a World Of Dance-nek! – a műsorvezető egyből felment a színpadra, miután mi leértünk. – Azt hiszem, megérdemelnek még egy kis tapsot, gyertek csak vissza! – a csoportunk felé nézett. Mindegyikünk szaporán vette a levegőt, viszont fülig ért a szánk, hisz az első fellépésünk volt.

Újból felmentünk a színpadra, viszont most már senki sem izgult, csupán megkönnyebbültünk.

Ez volt az első fellépésünk és úgy érzem egész jól is sikerült. – bár majd még este visszanézzük –

Miután végleg lementünk a színpadról, az öltöző felé vettük az irányt, ott pedig elszabadult - szó szerint - a pokol.

- Elizabeth, idejönnél?! – nem is kérdésként hangzott, hanem utasításnak, amit Samantha mondott. – Emlékszel még arra, hogyha valamit nem tudsz számodra ez az egész véget ért? – olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem arcomon, ahogy kifújja a levegőt. Eléggé megilletődtem, úgyhogy hirtelen meg se tudtam szólalni.

- Mégis miért kell így beszélni vele? Nem is rontott! – Lucas jelent meg mellettem, így a hárpiát arra kényszerítve, hogy hátrébb álljon tőlem.

- Oh, dehogy nem. – felnevetett. – Az emelésnél nem úgy tartotta a lábát, ahogy megbeszéltük. Teljesen mást csinált! – csakis rám nézett, én pedig álltam a tekintetét.

- Ennyiért nem küldhetsz el innen. – szűrtem ki fogaim között a szavakat. Tudtam, hogy nem teljesen azt csináltam, amit „megbeszéltünk”. Éppen ezért nem hazudtolhattam meg, amit mondott.

- Ennyiért még nem, de csak egy húzásod van még és repülsz innen. – olyan ijesztően vigyorgott a képembe, mielőtt elhagyta volna az öltözőt, hogy a hideg is kirázott tőle.

- Ez nem normális. – motyogtam, miközben leültem a földre.

A mázlija az volt ennek a nőnek, hogy Lucas és rajtam kívül csak 2 személy volt bent az öltözőben. Tehát még maradtak tisztelői a csoportból.

*3 óra múlva*

- Na, csak még egyet, aztán hidd el jobb lesz a buli számodra is! – James egy tömör itallal teli kis pohárkát nyújtott felém, miközben majdnem lefordult a székről. Már egyáltalán nem volt szomjas, és azt akarta elérni, hogy én se legyek az. – Naaa, csak egyet, a kedvemért. – teljesen úgy viselkedett, mint egy kisgyerek. Alsó ajkát lebiggyesztette és még közelebb nyújtotta hozzám azt a poharat.

- Ha teljesen rosszul leszek tőle, a te hibád lesz! – szóltam rá végül, majd kivettem a kezéből a poharat és lehúztam a tartalmát. Azonban ez nem az első volt és nem is a második. Éreztem, hogy kezd egy kicsit a fejembe szállni.

A hotel nagytermében rendezték meg ezt a bulit páran a táncosok közül. Részben azért, hogy megünnepeljük az első fellépésünket, részben pedig azért, hogy elbúcsúztathassuk szállásunkat, és Miamit. Hisz tovább megyünk. Jó messzire innen. London a következő állomás.

Austin hívott, hogy majd Londonban találkozunk, addigis meg azt üzente, hogy vigyázzak magamra. Nem mintha bármilyen veszély fenyegetne Lucas vagy éppen James mellett, hisz általában velük vagyok nap, mint nap...

Míg elmélyedtem gondolataimban, az alkohol teljesen szétáradt bennem és úgy éreztem igaza volt Jamesnek. Az adrenalin kezdett felszabadulni bennem az italok és az üvöltő zene hatására.

- Hol volt... – kezdtem bele kérdésembe, amit Jamesnek szántam volna, azonban már nem volt mellettem. Így elindultam felfedező utamra, mely során azt az italt kerestem, amit előbb kaptam.

Elmosolyodtam, mikor megláttam Lucast a tömegben. Éppen felém tartott. Biztos voltam benne, hogy ő egy kortyot se ivott.

- Hova tűnt az a lány, akivel beszéltél? – kérdeztem, mikor mellém ért.

- Barátja visszaért egy itallal, aztán elhúztak. – mondta. – Hova mész? – kérdezte.

- Nem láttad azt az italt, ami kékes színű és kis pohárkában van? – kérdeztem, miközben szememmel az italt kutattam. – Áh, ott van! – mutattam az asztal irányába, majd elindultam felé.

Mikor odaértem elvettem egy poharat, melyben úgy ítéltem meg a legtöbb folyadék volt. Aztán mire Lucas utolért, már le is húztam a már fogalmam sincs hányadik adagot az este folyamán.

- Nem kéne neked ennyit innod. – mondta fejét rázva.

- Nem lesz semmi bajom. – veregettem meg vállát. – Gyere, táncoljunk! – ragadtam meg kezét, majd a tömeg közepe felé kezdtem húzni.

- Már most fejedbe szállt az a valami. Egyáltalán tudod mi volt? – kérdezte, mire fejemet ráztam.

- James adta az első párat és ízlett. – magyaráztam. Láttam rajta, hogy nem örül a név hallatán. – Lucas, megváltozott.

- Nem is ismerted ezelőtt, csak játssza a jófiút. – mondta, miközben csak álltunk egymással szemben. Érdekesen nézhettünk ki a táncoló emberek között.

- Ja, aztán majd jönni fog a nagy bum, mi? – elnevettem magam. – Múltkor se jött. Fogadd el, hogy most nincs igazad.

- Itt nem arról van szó, hogy igazam van-e vagy sem! Itt rólad van szó! – úgy éreztem, hogyha nem szólt volna a hangos zene és ordítás nélkül is hallottam volna mit mondott, nem változtatott volna a hangnemen.

- Tudok én magamra vigyázni. – mondtam, de nem ordítva. Azonban biztos voltam abban, hogy hallotta.

Nem volt hangulatom újra ehhez a beszélgetéshez.

Úgy döntöttem a szobánkba megyek. Ugyan az alkohol hatása miatt egyáltalán nem voltam már fáradt, de mégis ezt éreztem helyesnek.

- Uh, bocsánat. – motyogtam, mikor nekimentem valakinek.

- Lizzy, végre megvagy! – kiáltott fel James mellettem, majd szorosan megölelt. - Gyere, táncoljunk! – mielőtt tiltakozni kezdhettem volna, már be is húzott vissza a tömegbe.

Akaratom ellenére is elkezdtem mozgatni a csípőm, aztán egyre jobban belementem James játékába. Nem teljesen voltam magamnál.

Kezei folyton testemet érintették, és volt mikor ott, ahol nem kellett volna. Ekkor pedig igyekeztem ezt nem engedni neki, hisz annyira még észnél voltam, hogy tudjam, az nem helyes.

- Remélem, tudja a barátocskád, mennyire mázlis. – suttogta fülembe, amitől kirázott a hideg.

- Azt hiszem, én megyek. Elfáradtam. – mondtam, mikor éreztem, hogy ajkait a nyakamhoz nyomta.

- Ne hagyj itt, még csak most kezdtünk el táncolni! – fogta meg karomat, azonban mikor észrevette, hogy komolyan gondolom, lazított szorításán.

Így tartottam helyesnek. Bármennyire is szívesen maradtam volna még ott és táncoltam volna. Ő nem volt kiszámítható. Nem akartam semmi olyanba belefolyni, amit megbánhatunk. Főleg én.

Kissé szédelegve, de elindultam kifele a tömegből.

Amint felértem az emeletünkre és kiszálltam a liftből, csupán a saját lépteimet hallottam. Teljesen kihalt volt az egész folyosó.

Miután bejutottam a szobánkba, levettem a cipőmet és a fürdőszoba felé indultam. Azonban megtorpantam, mikor Lucas jött velem szembe.

- Minden rendben? – kérdezte, miközben törölközőjével a haját törölgette, azzal a szándékkal, hogy megszárítsa.

- Azt hiszem lezuhanyozom és bedőlök az ágyba, mert így, hogy nincs a zene és nem a táncra figyelek, csakis azt érzem, hogy szétmegy a fejem. – ujjaimmal a homlokomat dörzsöltem.

- Én megmondtam. – jegyezte meg, majd elállt utamból, hogy bemehessek a fürdőszobába. – Lizzy... – kezdett bele mondatába, mire felé fordultam.

- Igen? – próbáltam volna ösztönözni arra, hogy folytassa mondatát, azonban nem jártam sok sikerrel.

- Mindegy semmi. – mosolyodott el halványan, majd a kezében lévő telefonjára szegezte tekintetét, azonban még én is láttam, hogy a képernyője teljesen sötét volt. – És még ez is lemerült. Használhatom a töltőd? – kínosan érezte magát, és fogalmam sem volt miért.

- Persze. – léptem a táskámhoz, majd előkotortam a fekete tárgyat. – Tessék. – adtam oda neki.

- Kösz. – zavartan túrt a hajába.

Nem tudtam, miért lett hirtelen ilyen fura. Nincs jobb szavam a viselkedésére. Valamit mondani akart nekem, azonban mégis meggondolta magát.

Talán mégis elmondja egyszer, de lehet, hogy nem. 

21. Rész

Sziasztok!

Meghoztam a folytatást! Bocsánat, hogy ennyi ideig nem volt rész! 

Azért remélem tetszeni fog. Ez ilyen átkötő rész lett, de nemsokára jönnek a bonyodalmak. :)

Jó olvasást! :)

Sokat jelent nekem

Az út nagyon gyorsan eltelt, hisz maximum negyed óra múlva, már egy parkoló szerűségnél álltunk meg. Miután kiszálltunk számomra nyilvánvalóvá vált, hogy ez ténylegesen is egy autóknak kijelölt hely volt. Tehát parkoló.  - Igen, ügyes vagy Lizzy, hogy erre ennyi idő után sikerült rájönnöd… - elmosolyodtam bugyuta gondolatmenetemen, majd Austin kezét megfogva indultunk el együtt az épület hátsó bejárata felé.

- Mennyien lesznek ott? – kérdeztem alig hallhatóan. Talán jobban is izgultam, mint ő maga.

- Már, mint itt?

- Igen, itt. Vagyis ott bent. – mutattam már bent abba az irányba, amerre sejtettem, hogy lesz a színpad, és a nézőtér.

- Pár ezer. – válaszolt nem rég feltett kérdésemre, mire én kérdőn néztem rá. - Jó akkor több ezer, most így jobb? – kérdezte, mire én csak vigyorogva bólintottam.

- Nem izgulsz? – érdeklődtem.

- Majd akkor fogok, ha csupán pár perc lesz a kezdésig. – mondta, majd ment is átöltözni, hisz alig egy órán belül már a színpadon kell majd lennie.

- Na mizu, csajszi?

- Csajszi? – mosolyodtam el a hirtelen Alextől kapott megnevezésemen. – Semmi különös, szerintem jobban izgulok a koncert miatt, mint Austin. Ez nem nekem való.

- Nyugi, tudod mennyi ilyet végig csinált már? Minden rendben lesz! – nyugtatgatott.

- Tudom. – bólintottam.

- Hát akkor? – nézett rám kérdőn, azt hiszem teljesen összezavartam.

- Csupán féltem, oké?  Ennyi az egész. Most nehogy elkezd, hogy nincs mitől félteni, mert magam is tudom, hogy tényleg nincs. – előztem meg újabb értetlenkedését.

- Sosem voltál normális. – veregette meg vállam.

- Jól van Alex, jól van! – álltam fel mellőle, majd ott hagytam egyedül. Nekem csak ne szólogasson be! – amúgy meg csak nevettem az egészen…

A táncosok már melegítettek, Austin pedig pont akkor lépett ki öltözőjéből, mikor arra igyekeztem. Mikor tekintetünk találkozott, akaratlanul is elmosolyodtam.

- Na, most már izgulsz? – kérdeztem még mindig egy kis mosollyal szám szélén.

- Igen, egy kicsit. – válaszolt. – Viszont az, hogy te is itt vagy, sokat jelent nekem. – mondta miközben közelebb húzott magához.

- Igen? – néztem rá kérdőn, mire ő csak bólintott egyet.

- Fiatalok! Nem akarok zavarni, de Austin menned kell. – jelent meg mellettünk Michele, mire arcomat elöntötte a pír, azért mert így látott minket.

- Szia. – köszöntem halkan.

- Szia Lizzy, rég láttalak. – ölelt meg. – Ne tudd meg mennyit beszélt rólad, be nem állt a szája. – suttogta fülembe, mire elnevettem magam. Austin csak értetlenül állt ott mellettünk, azonban szerintem érezte, hogy róla volt szó.

- Mindjárt megyek. – mondta Michelle-nek, mikor anyukája elment valahova, majd újra közelebb lépett hozzám. – Mi volt olyan vicces? –kérdezte.

- Semmi. – válaszoltam tömören, és egyszerűen. – Na, menj, mert azt hiszem a rajongóid nagyon várnak. – mondtam mosolyogva, mikor meghallottam az egyre hangosabb sikításokat. Austin ajkait enyéimhez nyomta, kezeivel pedig derekamat megfogva húzott még közelebb magához. Testeink szinte összeforrtak, miközben én pedig nagy késztetést éreztem arra, hogy beletúrjak tökéletesen beállított hajába, azonban nem tettem. Hisz nem akartam elrontani. Mindketten belemosolyogtunk csókunkba, majd zilálva váltunk el egymástól.

- Sok sikert. – mondtam még mindig mosolyogva, mire ő egy utolsó gyors puszit nyomott arcomra, és elindult a színpad feljárója felé.

Pár perc múlva pedig az egész aréna tombolt, Austin pedig belekezdett az este első számába, a Say You’re Just A Friend-be.

Én egész végig a színpad mellől figyeltem, ahogy énekel, táncol, és össze-vissza ugrál a színpadon. Mosolyogva néztem végig párszor a rajongókon, kik fújták kívülről az összes dalszöveget.

- Na, mi az, csak nem tetszik? – szólalt meg mellőlem hirtelen Alex, mikor felé fordultam vigyorogva nézett rám. Érett 17 éves koromhoz illően kinyújtottam rá nyelvemet, majd elfeledve megszólalását folytattam a szám éneklését.